Örömhír! 2012.07.26-án megszületett Tamás fiunk. 3630g, 52cm. Mindenki remekül érzi magát...
Igazából már 25-én reggel úgy indultunk el otthonról, hogy aznap kibújik Tomi anya pocakjából. Szóltunk Móni szüleinek is, hogy jöjjenek Adélért. Velük a kórházban találkoztunk. Moncsinak rendszeres fájásai voltak, ahogy a kocsival a kórház fele haladtunk, kb 10 perceseknek tűntek.
A kórházban rácsatolták a CTG-t a pocakra, és a gép szépen meg is rajzolta az első fájás gauss-görbéjét. A nővérke ekkor még azt mondta: délre meglesz. Aztán semmi... 20 percig, majd megint fájás. Aztán ritkulni kezdtek. A dokink épp ügyeletes volt, megvizsgálta Moncsit, és azt mondta, hogy szerinte menjünk haza, de dolgozni már ne menjek... Majd ha lesznek öt perces fájások, akkor induljunk vissza.
A hétfői napon így végig tűkön ültünk, de hiába. Hébe-hóba voltak fájások, de semmi rendszer nem volt benne. Nem is nagyon tudtam aludni, Moncsi minden szusszanására felriadtam. Végül reggel 6-kor ébresztett, hogy most már talán indulhatunk.
Háromnegyed hétre értünk a Maternitybe, már 5 perces fájásokkal. Megkaptuk a családi szobát, kiraktuk a cuccokat, és átöltöztünk. Én kék doki jelmezt kaptam, fehér klumpával. Olyan jól állt, hogy elgondolkoztam rajta, sebésznek kellett volna mennem :). Arról nem is beszélve, hogy milyen hatalma van a kék ruhának. Egyszer-kétszer a szülőszoba és a családi szoba között ingáztam - a recepción át. Érdekes, ha kék ruha van az emberen, és a "Műtő, szülőszoba" feliratú zsilipkapun át érkezik, akkor valahogy mindenki már távolról köszönni akar.
Szóval átöltöztünk, és a szülőszobára mentünk. Méghozzá ugyanabba a szobába, ahol Adél is született. A fájások szépen erősödtek, Mónikám arcán pedig láttam, ahogy torzul. Mint Adélnál... És hogy fárad, de nagyon. Mikor 3 ujjnyira volt tágulva, kérhetett epidurális érzéstelenítést. Hát ez a szer valami csoda. Miután beadtak Moncsinak egy fél adagot, vidáman tudtunk akár a fájások alatt is beszélgetni. A gép szépen rajzolta a görbéket, drága feleségem meg a következő szavakkal próbálta leírni érzéseit: "érzem hogy fáj, de nem fáj..."
Így aztán nem nagyon volt más dolgunk, mint várakozni. Azért érződik a klinikán, hogy Adél után 2 héttel magánklinika lett belőle. 10 körül például a következő beszélgetés zajlott le köztem és a szülésznő között:
- Apuka, kér kávét?
- Ó, igen, jól esne. köszönöm!
- Rövid, vagy hosszú?
- Hosszú
- Tejjel, cukorral?
- Tejjel, két cukorral. Köszönöm!
Rá két percre pedig már porcelánból szürcsöltem a tejeskávémat. Anyának epidurális jár, Apának kávé.
11:10-kor spontán burokrepedés következett be, pont mikor a labdára ült át a kismama. Ezt leginkább a "Placccccs" hangból tudunk meg. Csak a hang után realizáltuk a tócsát a padlón. Így aztán bekötöttek egy kis oxitocint is.
A fájások szépen jöttek, már dél elmúlt. Egyszer csak megjelent egy nővér:
- Apuka, jöjjön ebédelni!
- Köszönöm inkább maradnék...
- Nem is reggelizett... Jöjjön, van még ideje enni.
Így aztán átrobogtam a családi szobába és villámgyorsan belapátoltam levest és a főételt. A többit beraktam a hűtőbe. Majd rohatnam vissza a szülőszobára.
Épp időben, mert ahogy közeledtem, hallottam ahogy a szülésznő a telefonál: "hívják a nyolcasból az apukát, mert mindjárt kint van baba..."
Innen kezdve már nagyon felpörögtek az események. 3 fájás alatt kint volt Tamás. A forgatókönyv hasonló volt Adéléhoz. Mikor kint volt a feje búbja, Moncsi lenyúlt, és megérintette. Mikor megszületett Tomi, előbb én sírtam fel, utána Ő.
Maga a folyamat viszont könnyebb volt, mint Adélnál. Ez onnan is látszott, hogy a kötelező két ora fekvés után Móni már le tudott zuhanyozni, aztán a szobában evett is pár falatot.
A családi szoba egyébként pazar. Lesik minden kívánságunkat, napi ötszöri étkezés (és jól főznek!), wifi, lapostévé, kilátás, minden ami kell. Vagy egy kicsit több is...
Aminek pedig nagyon örülünk, hogy Adél nagyon örül az öccsének. Mikor jön látogatóba, sokszor lefekszik mellé, puszilgatja, simogatja, vagy csak egyszerűen nézegeti. Remélem otthon is megmarad az idill :)
