Hétfőn voltam Anyunál és Mamánál. Nem tervezett látogatás volt, így család nélkül mentem. Ha már úgy alakult, hogy egyedül vagyok, és nem kell sietni sehova sem, kihasználtam az alkalmat...
A látogatás utáni gyors vásárlás közben elhatároztam: megnézem azt a házat, ahol az első saját tulajdonomban lévő lakás volt valaha. Emlékszem, annak idején legalább 2 éven keresztül hitegettek, hogy felújítják a négyemeletes épületet, és minden nyílászárót kicserélnek műanyagra.
Egy darabig hittünk, aztán bíztunk. Végül az öreg fa ablak olyan állapotban volt, hogy mindig attól féltünk Mónival, mikor esik ki belőle az üvegtábla. Aztán 2009-ben eladtuk a lakást. Rá körülbelül 1 évre megkezdődött a felújítás. Viszonylag sokszor járunk arrafelé. Látszik, hogy elég vastag szigetelést tettek a házra, szép színes vakolatot is kapott. Az új fehér műanyag nyílászárók pedig ragyognak.
Izgatottan parkoltam le az épület előtt. Kiugrottam a kocsiból, és elindultam a 118-as szám felé. Emlékszem, hogy régen milyen volt a lépcsőház felé sétálni. Próbáltam átélni újra, de most valahogy egész másnak tűnt. Az első dolog, ami feltűnt, hogy igen vaskos a szigetelés. A bejárathoz vezető lépcső sokkal szűkebb lett, és a régen a falból erősen kiálló kapucsengő most csendesen megbújik a hungarocellben.
Jé, a ház még emlékszik rám. A kapucsengőn még az én nevem látszik. Úgy tűnik hogy 2 és fél év nem volt elég az új tulajdonosnak, hogy lecserélje a nevet. Vajon bejutok a lépcsőházba? Jobb kezemet emeltem a kapucsengő felé, mint régen. Bár én nem emlékeztem, az ujjaim még tudták a kódot. Elkezdtem hát beütni: lakásszám, kiskulcs, négyjegyű kód. Közben még a pulzusom is felment, olyan érzésem volt, mint a kezdő hekkernek, amikor először tilosban jár. Vajon megváltoztatták a kódot, vagy ehhez is lusták voltak?
Beütöttem az utolsó számjegyet is, 1-2 tizedmásodperc múlva pedig hallottam a régről ismert kattanás-berregés kombinációt. Ez az, bejutottam! Kinyitottam a szép új bejárati ajtót.
Bár ne tettem volna... A látszat csal. Bár kívülről ragyog a ház, belülről rohad. Bent semmi nem változott. Ugyanazok a szutyok, összefirkált, különböző módon üvegezett folyósókat lezáró ajtók. Ugyanazok az ótvar, ütött-rúgott, zárhatatlan postaládák. A több helyen kiégetett linóleum, a búra nélküli neoncsövek. Sőt, a felújítás során a lépcsőházat még csak ki sem festették. Az elmúlt évek alatt pedig nyilván tovább romlott a 2009-ben sem rózsás állapot. Remekül olvasható két emelet között a falra karcolt "ÚJRA ÉLEK!" felirat. Ami már 2003-ban is ott virított.
Szomorúan sarkon fordultam. Másra számítottam. Viszont így legalább nem nosztalgiáztam sokat. Szerettem azt a kis lakást. Ki ne szeretné az első lakását. Még akkor is, hogy ordibál a piás szomszéd. Aztán ahogy teltek az évek, egyre inkább ráébredtem: nem vagyok oda való. Nem az az én közegem. A mindennapi élet sem volt felemelő 29 négyzetméteren. Gyakorlatilag egymást kellett kerülgetni, és sok cuccunknak egyszerűen már nem volt elég hely.
Persze azért vannak szép emlékek. Például amikor Moncsival festettük színesre a falakat, rendeltünk beépített szekrényt, konyhapultot. Ebben az időszakban még ágyunk sem volt, de remekül elvoltunk a földre rakott szivacson. Vagy mikor Volker, Kal hetente jöttek fel, hogy betoljunk egy óriáspizzát, megigyunk néhány sört, és röhögjünk mindenen.
Talán egy kicsit többet érdemelt volna ez a ház. Legalább annyival, hogy kifessék a lépcsőházat...
