Éjfél múlt 1 perccel. Nemrég hangzott el a Danubiuson az utolsó mondat Rákóczi Feri szájából: "Öröm volt részese lenni". Talán még a pont nem volt ott a mondat végén, de az adó elnémult. Pár másodperc csend és sistergés után megszólalt a Class FM a Danubius régi frekvenciáján. Menyország Tourist, Tankcsapda. Szeretem ezt a számot, ám most mégis könnyek szöknek szemembe.
Na persze nem azért, mert életem során elvakult Danubius hallgató lettem volna. Régebben Rádió1-et, aztán mióta megújúlt a Petőfi, azt hallgattam. Mégis sok emlékem van a Slágerről és a Danubiusról is.
Ha a Sláger rádiót nézem, életem azon rövid, 2 hónapos szakaszában hallgattam Borost és Bochkort, amikor Vácra jártam dolgozni. A kocsiban szar volt az antenna, és az M2-es főúton csak ezt a rádiót tudtam rendesen befogni. Persze a Sláger, még ha csak Budapest körzetében is, de megy tovább. Maradnak az emberek, marad a stáb.
Nem úgy a Danubiusnál. 23 éve sugároz a rádió, és bár lehet vitatkozni vele, hogy jó vagy rossz műsort csináltak-e, én úgy gondolom hogy egyrészt ez teljesen szubjektív kérdés, másrészt pedig nem értem hogy miért kell elvenni a rádióktól a frekvenciát, miért nem lehet másik frekvencián indítani az új adókat? Nem hiszem hogy technikai oka lenne. Vagy ha más nem, akkor körzetenként kaphattak volna 1-1 frekit.
A Danubius viszont az elmúlt hónapokban közel került hozzám. Reggel, a HÉVen zötykölődve Budapest felé, vagy akár az 1-es villamos monoton világában jókedvre tudott deríteni a három reggeli műsorvezető: Sebestyén Balázs, Vadon Jani és Rákóczi Feri. Mondhatni, utastársak voltak számomra.
Ma reggel 8kor a Vágóhídnál sétáltam a HÉV és a villamos között. Fülemen a rádió, Balázsék arról beszélnek, hogy mindjárt 8 óra, aki kocsiban van és hallgatja őket, nyomja meg a dudát pontban 8-kor. Pár másodperc múlva a füllhalgatóból még azt hallottam, hogy "Na most....", és utána semmit, csak a Soroksári úton, Lágymányosi hídon haladó autók tülkölését. Azt hiszem ekkor éreztem át először, hogy mennyi embernek jelent sokat ez a két országos rádió.
Később, az Árpád hídnál a 34-es busz csak kis késéssel tudott indulni, mert épp arra jött a sok dudálva tüntető / tetszést kifejező autó, rendőri felvezetéssel.
A Danubiust utána már nem hallgattam, egészen este 9ig. Hazaérve ismét leültem dolgozni, felvettem a fejhallgatót. A Danubius történetének utolsó 3 órájában szinte nem is volt zene. A dolgozók beszélgettek, sztorizgattak. Érdekes volt hallgatni, hogy például hogyan szívatták a hírolvasókat, vagy hogy mikor milyen jó élményük volt a rádiózással kapcsolatban.
Aztán eljött az éjfél. Rákóczi Feri még kiment a stúdió elé a tömegbe. Nem tudom hány ember lehetett ott, de a hangzavarból ítélve nem tíz emberről volt szó. Még néhány mondat a stúdióban, majd hirtelen a csönd és a könnycsepp a szemem sarkában. A Danubiussal megszűnésével én is elvesztettem reggeli utastársaimat. És ha belegondolok, hogy sok ember munkáját veszítette el, akkor még szomorúbb leszek. Hiszen nem azért vesztették el a munkájukat, mert rosszul csináltak volna valamit - hiszen nem véletlenül érte el a két országos rádió azt, amit elért. Egy hülye döntés - hülye indoklás mire képes. Persze én sem látok a színfalak mögé, de valahogy azt érzem hogy nem volt ez teljesen tiszta játszma.
Ideje letörölnöm a könnycseppet a szemem sarkából. Talán hamarosan visszatérnek utastársaim egy másik frekvencián, vagy egy másik rádiónál. És az élet is megy tovább.
Az új adón épp most adták le Quimbytől az Autó egy szerpentinen című számot. Egyik kedvenc számom. Úgy hallom jó zenéket játszik az új adó. De bárhogy is forgatom a dolgot, ez sovány vigasz egyelőre.
