Adél születése óta nem volt újabb poszt. Erre a jól bevállt magyarázattal szolgálhatok: időhiányban szenvedek. Persze ez most kicsit más jellegű időhiány. Amikor tehetem, inkább a pici lányt nézegetem, felveszem, vagy csak megsimogatom. A pelenkázásnál segítkezek, vagy fürdetek.
Ezekkel a tevékenységekkel mind-mind nagyon sok idő és energia megy el. Mondom én, aki "csak" az apa vagyok, nem is tudom, hogy Moncsi hogyan bírja az egész napos robotolást a picúr mellett. Persze panaszra egyelőre semmi okunk. Adél nagyon jó baba, az idő túlnyomó részében alszik, és szerencsére csak keveset sír. Az éjszakáink is nyugisak, általában csak egyszer kel fel olyan hajnal 3 körül, a következő ébredés már 6 - fél hét közé tehető, de az már reggelnek számít.
Örömök és bosszúságok. Igen. Sok örömet okoz, amikor csöndes, nézelődik, vagy esetleg pont engem figyel meg. Lehet látni rajta, ahogy a kis kék szemeivel pásztázza az arcomat, és mindig talál valami új dolgot rajta, amit tüzetesebben megvizsgál. Valamilyen szinten bosszúság az, amikor szegénynek be van dugulva az orra, és éjjel háromkor felkelünk hozzá, hogy csaknem egy órás művelettel tegyünk pontot a pelenkázás - átöltözünk mert mindent összeszartunk - orrcsepp használata - orrszívózás - orrcsepp használata - orrszívózás - etetés sorozatra. További stressztényező, amikor mindent megpróbálok Moncsi keze ügyébe adni - félkómásan, de a lehető legnagyobb iramban - és ennek ellenére a véranya szájából elcsattan a "de mintha élnél!" fegyelmező mondat. Én meg csak pislogok, ennél gyorsabban akkor sem tudnám csinálni, ha én lennék superman. Nem is tudom miért gondolja ilyenkor Moncsi, hogy én biztos kurvára ráérek az éjszaka közepén elhúzni a dolgokat, ahelyett hogy a lóbőrt húznám.
Persze mindezek az apró bosszúságok szertefoszlanak, mikor reggel arra ébredek, hogy Moncsi berakja mellém az ágyba a kis csöppséget, aki a fent említett érdeklődéssel fürkészi az alvó - ébredező állapotban lévő apját. Nem is lehet szebb dologra ébredni!
És ott vannak a hatalmas sikerélmények. Például tegnap a fürdetés. Eddig csak egyszer fürdettem én a lányt, a többi alkalom Moncsié volt. A fürdetések is a stresszes dolgok közé tartoznak amúgy, valamiért utálják a kicsik a fürdést, így aztán iszonyat fejhangon képesek üvölteni egész végig, hogy ezzel adják a makacs szülők tudtára: ez így nem frankó. De tegnap lecsaptam a gyerekre, mondtam Moncsinak, ma én fürdetem! Láss csodát, a kiscsaj meg se nyikkant egész végig, csak pislogott a gyönyörű szemeivel. Ilyen fürdetés még nem volt, és hogy pont én érdemeltem ki a csendet, az egészen felemelő élmény. Annyira felemelő, hogy el is szúrtam az idillt a végén, mikor nagy örömömben a kiskádból az égbe emeltem a lányomat. Ettől megijedhetett, mert azonnal eltört a mécses, de szerencsére 1-2 puszi a hasára megnyugtatta, és a pelenkázás, valamint az öltöztetés már ismét csendes körülmények között zajlott.
Minden nap hoz valami örömet a pici az életünkbe. Ránézek és elolvadok. Persze oda kell majd figyelnem, nem lenne jó ha a fejemre nőne... De most még elolvadok...
