Értetlenül, dühösen és egyben csalódottan állok egy szituáció előtt. Egyre többen olvassák a blogot. Ennek persze egyrészt örülök, másrészt most már látom, hogy milyen szituációkat szülhet - akaratlanul. Valakivel beszéltem ma. Valaki olyan dolgot olvasott ki a blogból, aminek - szerintem - az ég világon semmi értelme. Azt olvasta ki a blogból, hogy én bizonyos barátaimat előtérbe helyezem a többiekhez képest.
Hülyeség, és mégis fáj hogy ezt lehet kiolvasni belőle. Fáj, mert igazságtalannak érzem, holott belegondolva némelyik érvbe, akár logikusnak is tűnhet a következtetés. De fáj, mert a következtetés mégsem igaz, és félek tőle hogy esetleg más is téves következtetésre juthat.
Szerencsés embernek tartom magam, mert sok barátom van. A barátok mindig is fontosak voltak számomra - sokszor (az aktuális barátnők, illetve a végleges feleség szerint) túl fontosak is. De lehet-e túl fontos egy barát? Hiszen életünk jelentős részét a barátokkal eltöltött nevetések és elmélkedések teszik ki. A barátokkal megbeszélhetünk olyan dolgokat is, amit esetleg családtagokkal nem. És a barát az barát. Ott van veled jóban és rosszban. A barát nem haver.
Haverból még több van. Haver lehet kollega, vagy olyan ismerős akivel jól kijön az ember, meg néha bulizik egyet, de igazából nincs semmiféle kötődés. Haver és barát közt nagy szakadék van. Legalább akkora, mint a kurvázás és a szenvedélyes szerelem közt. Kurvával csak dugni akar az ember, a haverral csak bulizni egyet, vagy ebédelni. A szerelemben és a barátságban is az ember társra lel. Ez olyan kötelék, amit nem lehet eldobni. És senki nem is akarja, ahogy én sem.
Haverok között talán lehet rangsolrolni. Inkább a Jóskával ebédelek mint a Pistával. De barátok közt nem lehet. Miért is tenném? Minden barátom külön egyéniség, mindenkinél, pontosabban minden baráti körömnél más az összekötő kapocs. Az egyik körnél a közös nyaralások, a másiknál az egyetemi évek, a harmadiknál Moncsi egyetemi évei, és így tovább. Mindenkiben van olyan tulajdonság, ami közelebb áll az emberhez, és van olyan amit esetleg ki nem állhat. De ezek a baráti körök talán pont emiatt kiegészítik egymást. Nem gondolom azt sem hogy egyes barátok között lehetne rangsort felállítani, ahogy azt sem, hogy baráti körök között lehetne. Bármelyik körrel is szakadna meg a kapcsolat az életem egy jelentős részével is megszakadna a kapcsolatom.
De hogy ez miért merült fel? A blogot visszaolvasva valóban igaz, hogy Istiékről, vagy Volkerről már több poszt is szólt, de a szelidi brigádról még nem. Még mielőtt bárki újra hamis következtetésekre jutna inkább leírom ennek az okát, illetve okait. Egyrészt ugyebár március van. Idén kezdtem el blogot írni. A szelidi társasággal főként nyáron találkozunk ugyebár, és biztos vagyok benne hogy lesz olyan közösen eltöltött hétvégénk, ami belekerül a blogba. Másrészt a barátokkal megélt élmények intenzitása is változó. Az intenzív élményekről könnyebb egy posztot kanyarítani, mint a kevésbé intenzívekről. És természetesen az élet is zajlik körülöttem, így az is előfordul bizony sokszor, hogy bár érdemesnek érzek egy témát arra, hogy leírjam, mégsem kerül rá sor. Van amikor több időm van, van amikor kevesebb. Van amikor nyugodtabb vagyok - és a blog írásához nyugodt percek kellenek. És természetesen vannak olyan napok amikor nem vagyok túl nyugodt. Én is ember vagyok, nekem is vannak mindennapos és nem mindennapos problémáim. Munkahelyi és magánéleti gondok, vállalkozás, no meg nyakamon az építkezés is. Jelenleg nem mondanám hogy időmilliomos vagyok. Az is fáj, hogy sokszor nincs időm arra sem, hogy tesómat felhívjam, vagy anyukámat meglátogassam. Jó, persze, tudom, a telefonáláshoz igazából nem kell idő. De az életem zakatol, millió dolgot szeretnék egyszerre megoldani és sokszor túlvállalom magam. Sokszor meg sem állok reggel héttől éjfélig, vagy hajnalig. Tudom hogy ez nem jó. Azt is tudom hogy ezzel nem csak magamat zsigerelem ki, de az emberi kapcsolatokat is. Elhihetitek, nem akarom ezt örökké csinálni.
Talán ezért is van az, hogy mikor összejön egy-egy baráti társaság sokszor szótlan vagyok. Illetve úgy érzem az vagyok. Pedig engem csak szimplán feltölt az, hogy olyan emberek vesznek körül, akiket szeretek és tisztelek. Igen barátaim, Ti mindannyian kiérdemeltétek a tiszteletemet. Ki így, ki úgy, de mindenki kiérdemelte. Mindenkiben van olyan tulajdonság ami miatt fel tudok rá nézni. És számomra ez is elengedhetetlenül fontos amikor barátságról beszélek. Ahogy az is fontos, hogy senki nem hagyja el a barátját egy-egy hülyeség miatt. Én is bánok sokmindent, amit megtettem a barátaimmal - még akkor is ha nem rajtam múlott. Pedig nem akarok senkit sem kiemelni, és nem akarok senkit sem megbántani. Pedig biztos vagyok benne hogy jópár barátomat megbántottam már. De ők barátok, és ennek ellenére úgy érzem mellettem állnak. Ahogy én is melletük állok még akkor is ha éppen rossz passzban van az a barát, vagy hülyeséget csinál. És az ember próbál segíteni, néha szavakkal, néha pedig csak úgy hogy odaáll a másik mellé és megfogja a vállát. Szavak nélkül. Hogy tudják, ott vagy velük.
Ott van például az esküvőnk. Mindig is úgy terveztem, hogy rengeteg barátom ott lesz. A sors mégis máshogy hozta. Azok a barátaim nem lehettek ott, akiket gyerekkorom óta ismerek. Akikkel a legtöbb élményem volt. Megbántam már, százszor, ezerszer is. Pedig már akkor is tudtam hogy bántja őket, hogy a vacsorára nem kaptak meghívót. Mégis tehetetlen voltam és töketlen. Jobban ki kellett volna állni melletük. Szerencsére ők még mellettem vannak. És tudom hogy akkor is mellettem voltak még ha bántotta is őket a dolog. Az esküvőm egyik legszebb pillanata az volt mikor megláttam Zsombit és Zinát, hogy ott vannak, még ha csak a szertartásra is.
Most, hogy ezeket a sorokat írom, meg is könnyezem kicsit a barátaimat. Fontosak nekem, igen, nagyon fontosak, egyformán, mind.
Azt is hallottam, hogy a blogomban sokkal nyíltabb vagyok mint amikor találkozunk. Igazából az ember aki ezt mondta, rávilágított a blogolás lényegére, és én most értettem meg. Végülis nektek csinálom a blogot, tehát jól van így. Azért csinálom hogy többet tudjatok rólam. Igen, talán nyíltabb vagyok. Talán az internetes anonimitás teszi, mégha ismertek is személyesen. De sokkal inkább azt gondolom, hogy ennek az az oka, hogy az írásra az ember időt fordít, nyugodt perceket. Van idő kifejteni a gondolatokat, és nem vág senki sem közbe egy másik témával. És van idő érlelni a gondolatokat. Sokszor akár napokig, van amikor meg ilyen gyorsan beérnek. Egy élő beszélgetésnél nincs ennyi idő. Vagy az ember úgy érzi, hogy kutyát sem érdekli hogy mi van vele, így aztán nem is hozakodik elő a témával. Pedig az ember ilyenkor a barátai között van. És miután a barátság kölcsönös, nyilván a barátokat is érdekli hogy mi van velem.
Kedves barátaim... Jól jegyezzétek meg ha még Ti magatok sosem gondolkoztatok el ezen a kérdésen... A barátok között nem lehet rangsort állítani. Mindegyik barátunk valahol a saját részünk, amiképpen mi is valahol az Ő része vagyunk.
