Üdvözlet újra minden kedves blogolvasómnak! Az elmúlt időszakban arra sem volt időm, hogy pislogjak, nem hogy még blogot is írjak. Viszont páran kérdezték tőlem, hogy mi a helyzet a építkezéssel, elkezdtük / folytattuk-e.
Szavak helyett beszéljenek a képek:
Nos, Hölgyeim és Uraim, elérkezett a nagy pillanat, újraindítom a blogot. Kicsit lehet hogy lassan fog indulni, kicsit reszelősen, kicsit köhögősen... De előbb-utóbb felveszi régi csillogását. A blog újraindulásának apropója nem más, mint dombházunk építésének folytatása.
Végre-valahára, sikerült eljutunk odáig május végére, hogy felvegyük a hitelt. Igaz, már februárban elkezdtük a papírokat összeszedni, intézni, de a bank elég sokat ült az iratkupacon. Ez kiváltképp akkor volt dühítő, mikor a két vállalkozásról újra-és-újra ki kellett kérni a NAV nullás igazolást (6000 HUF / alkalom), mert azok csak 30 napig érvényesek... A bank meg több mint 60 napot tökölt... Sebaj, lényeg hogy az első folyósítás összege már ott csücsül a számlán, és várja, hogy elköltsük.
Költenénk mi, nem arról van szó, csak előtte még pár dolgot egyenesbe kell hozni. Például most várunk vizesektől ajánlatot hogy mégis mennyiért csinálnák meg a csatorna és vízcsövek bekötését. Ha megjönnek az ajánlatok, kiválasztunk egyet, aztán uccu neki - rakja be amit kell, hogy végre jöhessenek a kőművesek. Aztán aljzatbeton, falazás, halleluja.
Viszont addig is baromi lassan telnek a napok, mi meg már nagyon építkeznénk. Miután eléggé csapadékos évünk volt eddig, az építkezést szépen ellepte a gaz. Helyenként két métert meghaladó - viszont szép, sárga virágú növényzet vette birtokba a telket, és az alaptestek közé betöltött földet. Moncsival ezért úgy döntöttünk, kimegyünk az építkezésre gazolni.
Most biztosan felmerül néhány olvasóban, hogy ez építkezésen egyáltalán minek gazolni? Majd jönnek a melósok aztán letapossák / kiszedik ami útban van / akármi. Vagy miért nem szerzek egy fűkaszás embert, aki aztán fél óra alatt lenyomja az egész területet.
Ezekre a kérdésekre több választ is tudunk adni:
Így aztán pénteken este átmentünk gazolni. Egy darabig csináltuk, irtottuk a gazt. A gyerkőcök jól bírták. Adél élvezte hogy mászkálhat a telken, csigát gyűjthet. Tomi meg nézett minket a hordozóból, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A képet sajnos egy kicsit árnyalja, hogy a nagy gazolásban véletlenül ráléptem Adél egyik csigájára. Szerencsére Adél nem igazán értette, hogy így a csiguszt a másvilágra küldtem... Csak szomorúan rám nézett, és azt mondta: "Jaaaj, Apa! Ráléptél a csigámra! Máskor ne tapos rá!" Én pedig illedelmes apukaként bocsánatot kértem tőle, és megígértem, hogy ezentúl jobban figyelek, nehogy rálépjek egy másikra is.
A vacsoraidő hamar eljött, így szombaton folytattuk gazolást. A gyerekek változatlanul jól viselték a dolgot. Tomi egyébként sem az a hisztis fajta, Adélt pedig újra lekötötték a csigák, és bogarak. Ha minden igaz, még ma is kimegyünk, legalább egy kupacba rakni a sok kupacot, de lehet hogy még egy pár gazt kiszedünk.
Mindenesetre a hátsó terasz helyén lévő spontán virágoskertünket egyelőre meghagyjuk :)
Örömhír! 2012.07.26-án megszületett Tamás fiunk. 3630g, 52cm. Mindenki remekül érzi magát...
Igazából már 25-én reggel úgy indultunk el otthonról, hogy aznap kibújik Tomi anya pocakjából. Szóltunk Móni szüleinek is, hogy jöjjenek Adélért. Velük a kórházban találkoztunk. Moncsinak rendszeres fájásai voltak, ahogy a kocsival a kórház fele haladtunk, kb 10 perceseknek tűntek.
A kórházban rácsatolták a CTG-t a pocakra, és a gép szépen meg is rajzolta az első fájás gauss-görbéjét. A nővérke ekkor még azt mondta: délre meglesz. Aztán semmi... 20 percig, majd megint fájás. Aztán ritkulni kezdtek. A dokink épp ügyeletes volt, megvizsgálta Moncsit, és azt mondta, hogy szerinte menjünk haza, de dolgozni már ne menjek... Majd ha lesznek öt perces fájások, akkor induljunk vissza.
A hétfői napon így végig tűkön ültünk, de hiába. Hébe-hóba voltak fájások, de semmi rendszer nem volt benne. Nem is nagyon tudtam aludni, Moncsi minden szusszanására felriadtam. Végül reggel 6-kor ébresztett, hogy most már talán indulhatunk.
Háromnegyed hétre értünk a Maternitybe, már 5 perces fájásokkal. Megkaptuk a családi szobát, kiraktuk a cuccokat, és átöltöztünk. Én kék doki jelmezt kaptam, fehér klumpával. Olyan jól állt, hogy elgondolkoztam rajta, sebésznek kellett volna mennem :). Arról nem is beszélve, hogy milyen hatalma van a kék ruhának. Egyszer-kétszer a szülőszoba és a családi szoba között ingáztam - a recepción át. Érdekes, ha kék ruha van az emberen, és a "Műtő, szülőszoba" feliratú zsilipkapun át érkezik, akkor valahogy mindenki már távolról köszönni akar.
Szóval átöltöztünk, és a szülőszobára mentünk. Méghozzá ugyanabba a szobába, ahol Adél is született. A fájások szépen erősödtek, Mónikám arcán pedig láttam, ahogy torzul. Mint Adélnál... És hogy fárad, de nagyon. Mikor 3 ujjnyira volt tágulva, kérhetett epidurális érzéstelenítést. Hát ez a szer valami csoda. Miután beadtak Moncsinak egy fél adagot, vidáman tudtunk akár a fájások alatt is beszélgetni. A gép szépen rajzolta a görbéket, drága feleségem meg a következő szavakkal próbálta leírni érzéseit: "érzem hogy fáj, de nem fáj..."
Így aztán nem nagyon volt más dolgunk, mint várakozni. Azért érződik a klinikán, hogy Adél után 2 héttel magánklinika lett belőle. 10 körül például a következő beszélgetés zajlott le köztem és a szülésznő között:
- Apuka, kér kávét?
- Ó, igen, jól esne. köszönöm!
- Rövid, vagy hosszú?
- Hosszú
- Tejjel, cukorral?
- Tejjel, két cukorral. Köszönöm!
Rá két percre pedig már porcelánból szürcsöltem a tejeskávémat. Anyának epidurális jár, Apának kávé.
11:10-kor spontán burokrepedés következett be, pont mikor a labdára ült át a kismama. Ezt leginkább a "Placccccs" hangból tudunk meg. Csak a hang után realizáltuk a tócsát a padlón. Így aztán bekötöttek egy kis oxitocint is.
A fájások szépen jöttek, már dél elmúlt. Egyszer csak megjelent egy nővér:
- Apuka, jöjjön ebédelni!
- Köszönöm inkább maradnék...
- Nem is reggelizett... Jöjjön, van még ideje enni.
Így aztán átrobogtam a családi szobába és villámgyorsan belapátoltam levest és a főételt. A többit beraktam a hűtőbe. Majd rohatnam vissza a szülőszobára.
Épp időben, mert ahogy közeledtem, hallottam ahogy a szülésznő a telefonál: "hívják a nyolcasból az apukát, mert mindjárt kint van baba..."
Innen kezdve már nagyon felpörögtek az események. 3 fájás alatt kint volt Tamás. A forgatókönyv hasonló volt Adéléhoz. Mikor kint volt a feje búbja, Moncsi lenyúlt, és megérintette. Mikor megszületett Tomi, előbb én sírtam fel, utána Ő.
Maga a folyamat viszont könnyebb volt, mint Adélnál. Ez onnan is látszott, hogy a kötelező két ora fekvés után Móni már le tudott zuhanyozni, aztán a szobában evett is pár falatot.
A családi szoba egyébként pazar. Lesik minden kívánságunkat, napi ötszöri étkezés (és jól főznek!), wifi, lapostévé, kilátás, minden ami kell. Vagy egy kicsit több is...
Aminek pedig nagyon örülünk, hogy Adél nagyon örül az öccsének. Mikor jön látogatóba, sokszor lefekszik mellé, puszilgatja, simogatja, vagy csak egyszerűen nézegeti. Remélem otthon is megmarad az idill :)
Tegnap volt egy hete, hogy végre átvehettem a Piaggio X9-et. Mit ne mondjak, nem volt egyszerű a folyamat. De végre vége.
Az egész ott kezdődött, hogy az olaszok egyfolytában csak azt hajtogatták, hogy már postára adták a motor kivonási papírjait. Azok meg persze csak nem akartak megérkezni. Végül két hete az eladó ment ki Bergamoba, hogy hozzon még motorokat, és lám-lám, a Piaggio papírjai még ott voltak a kereskedésben. Az olaszok nem hazudtolják meg önmagukat…
Múlt hétfőn kezdődött a papírmunka. Kedden műszakizott a paripa, szerdán edzés helyett rohantam Kispestre, mert egy meghatalmazást elfelejtettünk aláírni.
Csütörtökön délelőtt már a vámolás is megtörtént, így délben találkoztunk az eladóval. Itt kezdődött a kálvária.
A központi okmányirodában ugyanis közölték: elfogyott a forgalmi engedély… Hiszen az ország neve változott, most már Magyarországnak hívják, régi forgalmi már nincs, újat meg még nem kaptak. Így aztán átmentünk a nyolcadik kerületbe egy kis okmányirodába, de még nem az én motorom ügyében. Itt is már csak pár darab forgalmi volt. Onnan rohantunk a törökbálinti depóba a vámpapírokért. Itt elég gyorsan végeztünk, és már fordultunk is vissza a XI. kerület felé. Mázli hogy időben érkeztünk, mert már csak 3db forgalmi volt itt is.
Végre megvolt a papír és a rendszám, mehettünk vissza Törökbálintra, hogy felrakjuk az új gumikat, és elrendezzük az anyagiakat. Este 6 körül vettem birtokba a motort, és elindultam a benzinkút fele. Az első 2-3 kilométer elég kalandos volt. Bár a gumis figyelmeztetett, hogy nagyon fog csúszni az új gumi, mégsem számítottam rá, hogy olyan lesz mint ha jégen motoroznék. Végül mire az M1-re értem, már biztonságosnak éreztem a közlekedést.
Az első napokban még ismerkedtem a járgánnyal. Rendkívül jó érzés volt, hogy az eddigi halálfélelmet a 10-es úton felváltotta a nyugodt robogás. Már nem kell 100 szemmel a tükröket figyelnem, hogy mikor akar eltaposni egy kamion. Sőt, rendszeresen előfordul, hogy az autók húzódnak kicsit le, és jeleznek, hogy előzzem meg őket. A szélvédelem is remek a plexi mögött. Ennek hátrányát ott érzem, hogy hűvös időben nagyon párásodik a sisak. Egyszerűen nincs annyi légáramlás, hogy lefújja a párát, így ilyenkor résnyire ki kell nyitni a sisak plexijét. A robogó kialakítás, és a plexi ma esőben is éreztette jótékony hatását. Reggel egy szakaszon esőben jöttem, de gyakorlatilag száraz maradtam.
Csak elismerően tudok nyilatkozni a 10 éves technikáról. Imádom a hangját, ha 80-nál meghúzom a gázt, pikk-pakk 110-nél jár a mutató. Csomagtartója hatalmas, a kitömött hátizsákomat úgy elnyeli, hogy még tudok mellé pakolni. Ezek mellett az étvágya sem nagy. Tegnap tankoltam másodszor tele. A fogyasztása az első héten 3.3l/100km. Főleg akkor látszik, hogy ez milyen jó érték, mikor mellérakjuk, hogy ezen az útvonalon a kis 50-es MotoWell is ennyit fogyasztott. Összefoglalva a dolgokat, úgy érzem, jó döntést hoztam.
Az utolsó poszt óta elég sokminden történt velem. Többek között kiderült, hogy munkahelyet váltok. Nem önszántamból. Illetve, nem teljesen önszántamból.
Már egy ideje terveztem, hogy a Graphisoft-ot otthagyom. Sokszor úgy éreztem, hogy csak hitegetnek, miközben mióta odakerültem egyetlen fillérrel sem emelkedett a fizetésem. Úgy voltam vele, hogy még egy darabig kihúzom itt, aztán áttérek 100% vállalkozó üzemmódra.
A hitegetések, miatt a motivációm sem volt százas, ezt el kell ismerni. Ezt megérezhették, így a Graphi tette meg az első lépést. Igazán nem mondhatom, hogy bántam a dolgot. Február végéig hivatalosan még ott vagyok, de bejárni már nem kell.
Ez egy hétfői napon történt. Kedden beszéltem a bankkal, ahol régen, még a NavNGo előtt dolgoztam. Kiderült, hogy épp munkaérőt keresnek, és szívesen látnának újra a csapatban. Így aztán kedden bementem a bankba egy formális interjúra, szerdán szóltak, hogy várnak szeretettel.
Egy kicsit örlődtünk rajta Moncsival, hogy mi legyen. Nyomjam már most fulltime-ban a vállalkozósdit, és halasszuk az építkezést - hiszen vállalkozóként nem kaphatok hitelt, vagy mondjak igent az ajánlatra, és kicsit szorítsuk háttérbe a vállalkozást.
Végül az utóbbi mellett döntöttünk. Bár kicsit félek a dologtól, mert minden reggel 7:55-re be kell érni, és a korán kelés nem tartozik az erősségeim közé. Mióta a bankot otthagytam, egy munkahelyemre sem kellett 9-nél előbb beérni, ráadásul mindenhova tudtam kocsival menni. Ide meg elvileg csak BKV, mert a mélygarázsba autóval nem állhatok be, az utcán meg 400 Ft/óra a parkolás. Sikerült viszont megbeszélnem velük, hogy ha motorral érkezek, igénybe vehetem a mélygarázs egyik szegletét.
Így lassan összeállt fejemben a kép: autóval nem mehetek, a tömegközlekedés lassú, és a víz kiver tőle. Motor szóba jöhet, de valami olyan, amin nem ázok rommá, ha elkap egy zápor útközben, és nem árt, ha inget tudok venni a motoroskabát alá - mert hogy ingben, öltönynadrágban kell nyomulni a bankban.
Robogó kell nekem. Méghozzá olyan, amin jó nagy plexi van, hogy minél többet tudjam használni anélkül, hogy lefagynék róla, illetve ha elkap egy eső, akkor is a testem nagy része száraz maradhasson.
A nagyrobogók közül több is tetszett, de egyre inkább a Piaggio X9 felé vettem az irányt. Megnéztem pár darabot, volt amelyiket be sem indították ("nem tolom ki innen, mert nehéz visszahozni").
Volt amit úgy hirdettek, hogy "tökéletes motor idős tulajtól" - de az minden volt csak nem tökéletes. A fószer úgy kezdte, hogy lebontotta a fél motort, és rámutatott egy relére, hogy ha esetleg nem tudom elindítani, akkor "azt kell megbasztatni"... Kérdeztem hogy volt-e már ilyenre példa, de persze tagadott. Aztán mikor rákérdeztem, hogy vajon kulccsal miért nem lehet leállítani a motort, illetve miért ugrál össze-vissza a fordulatszámmérő és a vízhőfokmérő, akkor legyintett, hogy "ez ilyen, de én leszarom"... A próbaút után meg rákérdezett, hogy lerobbantam-e.... Köszi, majd értesítem.
Végül egy törökbálinti 250-es X9-et néztem meg. Viszont ez szerelem volt első látásra. Gyönyörű állapot, csendes blokk, 22.000 km. Le is foglalóztam azonnal. Olaszországi motor, előző tulajdonosa egy 62 éves Luigi. Most várjuk, hogy megérkezzenek az olasz kivonási papírjai, onnan 2-3 nap, és forgalomba helyezve, névre íratva átvehetem.
Már várom. Remélem hűséges társ lesz banki munkám során.
A benzin ára egyre húzósabb, és a tavasz is egyre csak közelít felénk. Ebből a két okból ismét elkezdtem eladó motorok után nézelődni. Az eredmény siralmas.
Kezdhetjük ugyebár azzal, hogy tavaly megszopattak a motoros jogsival. Vártam vagy egy évet, hogy kiderüljön, vajon "B" jogsival vezethető lesz-e 125-ös motor, vagy sem. Az ügyet többször elkaszálták, aztán év végén - mikor már megvolt a jogosítványom, közölték hogy december 1 óta lehet "B" kategóriával 125-ös motort vezetni. Csak egy félnapos átképzés kell hozzá.
Szívás 1: én 70.000-et fizettem a jogsiért, és igaz, hogy ezzel 125 köbcentisnél nagyobb motort is vezethetek, de ingázásra venném, és oda a 125 pont elég lenne.
Szívás 2: gondolom most sokan rámozdultak 125-ös gépekre, úgyhogy ezek ára szépen felment. Számításaim szerint kb 20-25% az emelkedés mértéke.
Ennyi pénzért meg már 250-es mocit is kaphat az ember, vagy legalábbis valami nagyrobogót. Így aztán elkezdtem ebbe az irányba is nézelődni.
Meg kell, hogy mondjam, a tököm tele van a használtmotor hirdetésekkel. Franc se gondolta volna, hogy kicsiny hazánkban ennyi seftes, nepper, valamint a rendőröket hülyének néző ember lakik. A 125-250ccm között lévő, eladó motorok nagy része (több mint 90%-a) ugyanis rendszár nélküli. Az ember nyitja meg sorban a hirdetéseket, és valahogy rendületlenül a következő sorok váltogatják egymást: "ötvenesként használt", "külföldi okmányokkal", "okmányok nélkül", "rendszámozható"...
Hát a jó anyját az összesnek... Rendszámozható? Akkor rendszámozd fel bazeg, talán utána beszélhetünk a dologról. Komolyan mondom, nem értem, hogy például böszme nagy Suzuki Burgman-ok hogy szaladgálhatnak rendszám nélkül... A rendőr sem hülye ennyire, ezek a "robogók" nagyobbak mint egy kispolák. Meg aztán Burgmanból sosem volt 50-es...
Persze van egy-két nagyon szép állapotú, elfogadható árú, rendszámmal és műszakival rendelkező motor. Például Nyíregyházán, vagy Debrecenben... De itt Budapest környékén szinte semmi. Így hát naponta nézegetem a hirdetési oldalakat.
"Zátonyra futott az óceánjáró", olvastam ma délelőtt az Index címlapján. A főcím alatt egy kép is látható, amin egy hajó az oldalára dőlve, félig elsüllyedve látható.
Azonnal kiszúrtam az árulkodó jeleket: a parancsnoki híd formáját, és a sárgára festett hajókéményt. Ez csak Costa hajó lehet. A cikk olvasása közben kiderült, valóban a Costa hajótársaság érintett az ügyben, méghozzá a Costa Concordia nevű hajóval.
Számomra ez nem csak egy egyszerű tengeri baleset. Mi 2008-ban a Costa Serena fedélzetén töltöttük a nászutunkat. Csodás, fennséges hajó. A Costa Concordia pedig a Costa Serena ikertestvére. Így aztán jól tudom, hogy milyen kiszolgálás, milyen felszereltség, és micsoda méretek jellemzik a most (félig) elsüllyedt hajót.
És valahogy most hasított belém: egy ekkora hajóról kimenekíteni több mint 4000 embert, 2000 kabinból. Amikor nászúton voltunk, tartottak a hajón mentési gyakorlatot. Akkor valahogy minden utas félvállról vette. A Concordia fedélzetén mára tervezték a mentési gyakorlatot, így az utasoknak rögtön élesben kellett reagálni a vészjelző fülsüketítő sípolására.
Sajnálom a Concordiát. És persze sajnálom azokat az embereket, akik a hajón voltak a baleset idején.
Hétfőn voltam Anyunál és Mamánál. Nem tervezett látogatás volt, így család nélkül mentem. Ha már úgy alakult, hogy egyedül vagyok, és nem kell sietni sehova sem, kihasználtam az alkalmat...
A látogatás utáni gyors vásárlás közben elhatároztam: megnézem azt a házat, ahol az első saját tulajdonomban lévő lakás volt valaha. Emlékszem, annak idején legalább 2 éven keresztül hitegettek, hogy felújítják a négyemeletes épületet, és minden nyílászárót kicserélnek műanyagra.
Egy darabig hittünk, aztán bíztunk. Végül az öreg fa ablak olyan állapotban volt, hogy mindig attól féltünk Mónival, mikor esik ki belőle az üvegtábla. Aztán 2009-ben eladtuk a lakást. Rá körülbelül 1 évre megkezdődött a felújítás. Viszonylag sokszor járunk arrafelé. Látszik, hogy elég vastag szigetelést tettek a házra, szép színes vakolatot is kapott. Az új fehér műanyag nyílászárók pedig ragyognak.
Izgatottan parkoltam le az épület előtt. Kiugrottam a kocsiból, és elindultam a 118-as szám felé. Emlékszem, hogy régen milyen volt a lépcsőház felé sétálni. Próbáltam átélni újra, de most valahogy egész másnak tűnt. Az első dolog, ami feltűnt, hogy igen vaskos a szigetelés. A bejárathoz vezető lépcső sokkal szűkebb lett, és a régen a falból erősen kiálló kapucsengő most csendesen megbújik a hungarocellben.
Jé, a ház még emlékszik rám. A kapucsengőn még az én nevem látszik. Úgy tűnik hogy 2 és fél év nem volt elég az új tulajdonosnak, hogy lecserélje a nevet. Vajon bejutok a lépcsőházba? Jobb kezemet emeltem a kapucsengő felé, mint régen. Bár én nem emlékeztem, az ujjaim még tudták a kódot. Elkezdtem hát beütni: lakásszám, kiskulcs, négyjegyű kód. Közben még a pulzusom is felment, olyan érzésem volt, mint a kezdő hekkernek, amikor először tilosban jár. Vajon megváltoztatták a kódot, vagy ehhez is lusták voltak?
Beütöttem az utolsó számjegyet is, 1-2 tizedmásodperc múlva pedig hallottam a régről ismert kattanás-berregés kombinációt. Ez az, bejutottam! Kinyitottam a szép új bejárati ajtót.
Bár ne tettem volna... A látszat csal. Bár kívülről ragyog a ház, belülről rohad. Bent semmi nem változott. Ugyanazok a szutyok, összefirkált, különböző módon üvegezett folyósókat lezáró ajtók. Ugyanazok az ótvar, ütött-rúgott, zárhatatlan postaládák. A több helyen kiégetett linóleum, a búra nélküli neoncsövek. Sőt, a felújítás során a lépcsőházat még csak ki sem festették. Az elmúlt évek alatt pedig nyilván tovább romlott a 2009-ben sem rózsás állapot. Remekül olvasható két emelet között a falra karcolt "ÚJRA ÉLEK!" felirat. Ami már 2003-ban is ott virított.
Szomorúan sarkon fordultam. Másra számítottam. Viszont így legalább nem nosztalgiáztam sokat. Szerettem azt a kis lakást. Ki ne szeretné az első lakását. Még akkor is, hogy ordibál a piás szomszéd. Aztán ahogy teltek az évek, egyre inkább ráébredtem: nem vagyok oda való. Nem az az én közegem. A mindennapi élet sem volt felemelő 29 négyzetméteren. Gyakorlatilag egymást kellett kerülgetni, és sok cuccunknak egyszerűen már nem volt elég hely.
Persze azért vannak szép emlékek. Például amikor Moncsival festettük színesre a falakat, rendeltünk beépített szekrényt, konyhapultot. Ebben az időszakban még ágyunk sem volt, de remekül elvoltunk a földre rakott szivacson. Vagy mikor Volker, Kal hetente jöttek fel, hogy betoljunk egy óriáspizzát, megigyunk néhány sört, és röhögjünk mindenen.
Talán egy kicsit többet érdemelt volna ez a ház. Legalább annyival, hogy kifessék a lépcsőházat...
Az embernek mindig van legalább két lehetősége. Az, hogy melyiket választja, csak az Ő döntése. Amikor szorult helyzetbe kerülünk, vagy vágyunk valamire, ugyanígy van kétféle lehetőség.
Az egyik az, hogy elfogadjuk azokat a korlátokat, amelyekkel rendelkezünk - vagy pont mi állítottunk magunknak. A másik pedig az, hogy a korlátokat minduntalan megpróbáljuk ledönteni, és bebizonyítani magunknak, hogy nincs lehetetlen.
"There is no spoon" - mondta a kiscsávó a Mátrixban Neo-nak. Nem a kedvenc filmem, de ez egy nagyon jó mondat. Vagy elfogadjuk, hogy korlátaink vannak, és e szerint élünk, vagy ledöntjük azokat, és megpróbálunk túljutni a problémákon.
Korlátok valahogy mindig képződnek. Az elmúlt időszakban kormányunk, és ennek hatására a bankok rengeteg korlátot szőttek körém. Ezen korlátok szerint lehetetlen, hogy felépüljön a házunk. Persze az is lehet, hogy ezt a sűrű szövésű hálót szépen lebontom magamról, és a siránkozás helyett a megoldásokat keresem.
Mert siránkozhatnék, persze, ahogy nagyon sokan teszik. Siránkozhatnék például azon is, hogy egy évvel ezelőtt felvehettük volna - a mostanihoz képest - kedvező feltételekkel a hitelt, és vígan építhetnénk a házunkat, miközben a hiteltörlesztés sem róna ránk túlzott terheket. Anno máshogy döntöttem. Ez valószínűleg rossz döntés volt, mégsem siránkozom, és nem verem a fejem a falba. Mit érnék vele? Semmit!
És persze mindig van másik út. Mit tudunk tenni? Megoldásokat keresni. Szoftverfejlesztőként gyakorlatilag nap mint nap megoldásokat keresek. Van benne rutinom úgymond. És az elmúlt pár évben - úgy a munkahelyen, mint ahogy a vállalkozásban is - számtalanszor ledöntöttem a korlátaimat, és megvalósítottam azt, ami addig lehetetlennek tűnt. Enélkül nem is lehet fejlődni.
Persze utána, ha visszanéz az ember, akkor rájön: az a korlát nem is volt igazán korlát... Csak azt gondoltuk róla.
Azt hiszem az építkezést is meg fogjuk oldani valahogy. Vagy így, vagy úgy. Lehet hogy nem költözünk be 1 vagy 2 éven belül. Megnézzük a lehetőséget, és kitaláljuk hogy mi lesz a megfelelő út számunkra. Egy dolog biztosnak tűnik: ahhoz, hogy továbbléphessünk, mindenféleképpen szükség lesz a vállalkozásra. Arra a vállalkozásra, amiről pár éve még csak álmodtam, most pedig szépen üzemel. Visszatekintve úgy tűnik, hogy idő közben ezen a téren is sikerült átlépni a képzeletbeli határaimat.
2012 így hát a megvalósítás éve lesz. Meg kell valósítani mindazt a vállalkozásban, ami a fejemben van. A tudás megvan, kitartásban nincs hiány. Ideje gyakorlatba ültetni bizonyos dolgokat. Ha ez sikerül, akkor úgy gondolom, hogy tucatjával fognak ledőlni a korlátok.
Persze ehhez elengedhetetlen az a gondolkodásmód, ami nem a siránkozásra koncentrál, hanem a megoldások keresésére. Hiszen tudjuk: mindig van legalább kétféle út.
Kedves Olvasóim!
Mostanában sajnos nem volt alkalmam írni, és ezt többen szóvá is tették.
Azoknak, akik az elmaradt posztok ellenére is folyamatosan nézik a blogot - egy-egy frissítés reményében - szeretnék virtuálisan átadni most egy kis "hangulatalapozót".
Fogadjátok sok szeretettel! Ígérem, Január első napjaiban jelentkezem!
Huhh, most nézem, hogy megint több mint egy hónapja nem írtam a blogba. Szokás szerint teljesen kitölti minden időmet a munka. Illetve az elmúlt időszakban sok időmet töltötte ki a motoros jogosítvány megszerzése is.
Az utolsó posztban ugyebár még csak az iskolapadban ültem, azóta viszont sok mindenen mentem keresztül a témával kapcsolatban.
Először is ott volt a kreszvizsga. Sikeresen abszolváltam, de 1 hibapontot sikerült összeszednem. Persze, szép eredmény, de az 1 pont annyira tudta bökni a csőrömet... Mennyivel jobb lett volna hibátlanra... Na mindegy...
Sikeres kreszvizsga után mehettem a rutinpályára. Sanyi, az oktató elkezdte magyarázni, hogy mi a kuplung, fék, és a többi. Mondtam neki, hogy kicsit gyorsíthatnánk, mert képben vagyok, mentem én már váltós motorral. Ez után a pályát akarta elmagyarázni, de ismét le kellett állítanom: neten már mindent megnéztem, tudom a pályarajzot, hagy üljek már motorra.
Végülis beleegyezett, beállított a sorba egy srác mögé, és a lelkemre kötötte, hogy bármi is történik, mindig kövessem az előttem haladó motorost. Próbáltam is hallgatni az oktatóra, de mikor a pálya végén lévő visszafordítóban az előttem menő egyén nagy gázzal - ugyanakkor behúzott első fékkel berongyolt a bozótosba, úgy gondoltam, hogy ezt nem kellene leutánozni. Inkább leszálltam a motorról, felsegítettem a bajtársat.
Egyébként a rutinpályán nem volt ritka a borulás. Néztem is nagyokat, hogy micsoda bénaságokra képesek egyesek. Akik egy szlalom közben képesek felborulni, azokat nem nagyon engedném forgalomba. Mondjuk ők legalább nem jogsi nélkül akarnak motorozni.
A sikeres rutinvizsga után mehettem forgalomba. Ezt a részt már nagyon élveztem. Gáborral, egy hozzám hasonló korú sráccal voltunk párban. Jó fej volt, könnyen megtaláltuk a közös hangot. Ő is rutinos robogós, így aztán a forgalomban való vezetés nem okozott különösebb kihívást. A nehéz rész az volt, hogy teljesítsük az oktató kérését: butuljunk vissza. Ugyanis az első kör után félreállított minket, és azt mondta:
Srácok, látom hogy jól motoroztok, ismeritek a forgalmat, élvezitek a dolgot. De butuljatok vissza, mert vizsgára ez túl sok. Itt van ez a vizsgakör. Sehol nem hibáztatok, betartottátok a sebességhatárokat, egy rossz szavam nem lehet, de 13 perc alatt körbeértünk. Ezt vizsgán 40 perc alatt kell megtenni.
Így aztán nem maradt más hátra, mint direkt bénázni. Akkor is tökölni a kereszteződésben, ha senki nem jön. Nézzünk körbe háromszor, hogy menjen az idő. Meg is fogadtuk a tanácsot, és a vizsgán gond nélkül átmentünk.
A vizsga után így megkaptam az igazoló lapot, amivel be kellett mennem a Petzvál utcába. Ott kiállítottak egy másik papírt, amivel meg be kell mennem egy okmányirodába, ahol majd kiállítják a jogosítványt. Remélem jövő héten már sort tudok keríteni erre is.
Amúgy annyira nem hajt a tatár, mert addig úgysem tudok motort venni, amíg a robogót nem adtam el. Pedig nem adom drágán (én vagyok a legolcsóbb a használtatuto.hu-n), de úgy néz ki ilyenkor már senki nem akar robogót venni. Pedig már az utódot is kinéztem, amint el tudom adni a robogót, már rohanok is, hogy megvegyem a kiszemelt példányt... Persze feltéve hogy addig nem adja el a tulajdonosa...
Így aztán nem marad más hátra, mint hogy itt is kiírjam a felhívást: ROBOGÓ OLCSÓN ELADÓ! Ha Te, kedves Olvasóm vennél egy robogót, vagy tudsz valakit, aki szeretne venni, kérlek szóljatok.
A hirdetés itt található: http://www.hasznaltauto.hu/motor/motowell/motowell_yoyo_4t-4922591
...méghozzá szó szerint. Múlt héten ugyanis beiratkoztam egy motoros tanfolyamra. Már a beiratkozás is egy iskolában volt, utoljára 12 évvel ezelőtt ültem ilyen halványzöld színű padban, a jól ismert széken. Újra hintáztam is egy kicsit - egyrészt unalomból, másrészt pedig nosztalgiából :)
Szóval nem akarok túl sok időt tökölni a jogosítvány megszerzésével, így egy intenzív tanfolyamra iratkoztam be. Ennek az az előnye, hogy a KRESZ okítást egy hétvége alatt letudtuk, ma pedig már a Petzválban voltam vizsgát tenni. Jelentem, a vizsga sikerült.
Vasárnap megyek a rutinpályára, kíváncsi vagyok hogy milyen lesz. Már maga a KRESZ vizsga is érdekes volt: egyrészt átlagban 6-7 perc alatt töltöm ki a teljes tesztsort, míg a "kezdők" akár 40 percet is eltöltenek vele. Hiába, 14 év vezetés után kialakul a rutin az emberben.
Anno, amikor 97-ben KRESZ vizsgát tettem, még papíron kellett kitölteni a tesztlapot. Most már modern, számítógépes-érintőképernyős a vizsga. Viszont vicces, hogy új ábrákat nem kreáltak a programhoz, így még a régi Skoda / Zsiguli / Dacia / Wartburg személygépjárművek tűnnek fel az amúgy modern technika kijelzőjén.
Hasonló érdekesség, hogy - ha jól tudom - 2010-ben vezették be, hogy a motoros tanoncok a forgalmi vizsga alkalmával már az irányjelző berendezés segítségével is jelezhetik az irányváltást - korábban ezt csak karjelzésekkel tehették meg. Persze biztos ami biztos, a rutin vizsgán nekünk majd karjelzéseket kell használni.
Remélem még szeptemberben letehetem a vizsgáimat, mert nagyon szeretnék még idén úgy hazamenni egyszer a munkahelyemről kétkeréken, hogy a vörösvári emelkedőnél nem tol hátulról a volánbusz...
Ez volt az első, szabadság után munkában töltött hetem. Gondolom mondanom sem kell, hogy nem nagyon volt időm aklimatizálódni, azonnal a dolgok sűrűjébe csöppentem.
A szabadság egyébként teljesen jó volt. A relatíve rossz idő ellenére nagyon élveztem. Nem nagyon voltak lent havarok sem Szeliden - hétköznap csak Zsombiék, akikkel pici, drága, mosolygós Botond fiuk, valamint Adél lányunk miatt amúgy is minden este fél hét körül jó éjszakát kívántunk egymásnak.
Szóval felőlem akár a hó is eshetett volna. Egész egyszerűen annyira jó volt a semmittevés. Bár semmittevésnek nem is nevezném, hiszen pici Adél rendesen kitöltötte a napjaimat. De minden percét élveztem annak, hogy Vele lehetek, Vele játszhatok. Nem érdekelt szinte semmi. Ha lehet, még jobban apás lett Ő is. Amikor aludt, akkor olvastam, vagy Mónikával kártyáztunk. Persze azért a 9 nap alatt háromszor megnéztem az e-Maileket, és egyszer mintegy 15 percet dolgoztam is. De légyeg, hogy sokat pihentem. Egy nap Hajósra mentünk, vettünk némi hajósi bort az egyik pincéből. Egy másik nap pedig Soltvadkertre utaztunk át, a messzi földön híres cukrászdát meglátogatni.
Szó ami szó, a cukrászda valóban megérdemli a hírnevét. Igényes belső tér, frankó kis kerthelység - ahol a nagy melegben vízpermettel hűtik a vendégeket. A fagylalt pultról ne is beszéljünk. Végeláthatatlan sorban fagylaltok és fagylaltok. Persze megtalálható a classic csokoládé, vanília, de a sor végén ott van például a passion fruit, vagy a sárkánygyümölcs. Ráadásul nem is drága, viszont eszméletlenül finom. Így aztán, aki Soltvadkert 100 kilométeres körzetében jár, mindenféleképpen térjen be!
Visszatérve a munkára, egész héten rohangáltam, mint a mérgezett egér. Persze a napi 8 óra munka, és heti két KettleBell edzés mellett 4 különböző cégnél jártam - hol reggel, hol pedig este. Feltorlódtak kicsit a dolgot, pedig meg kell mondjam, Árpi nagyon becsületesen helyt állt a vállalkozásban, amíg én távol voltam. Nagy örömömben rögtön rá is toltam néhány feladatot, amit eddig én végeztem. :)
A hét gyorsan elment így. Korán keltem, sokat dolgoztam. A mai nap a vásárlásé és kikapcsolódásé volt. A vásárlás részét nem részletezném. A kikapcsolódás pedig egy bográcsozást jelentett, pár utcányira az albérlettől. Moncsi anno, mikor még angol órákat vett, egy csoportba járt Emesével. Emese és András (a férje) itt laknak a völgyben. Náluk volt a főzőcskézés. András gulyást főzött.
Hogy hogyan sikerült? Nem tudom. Ugyanis jó sokáig kellett főzni, így aztán Adél igazán fáradt lett. Fél kilenckor szokott fürdeni, most 8:45-kor indultam el vele hazafelé. Igen, én. Moncsi mondta, hogy maradjak nyugodtan, majd Ő hazajön Adéllal. Nem mondom, hogy nem maradtam volna, mert a fiúkkal jót dumáltunk / söröztünk / pálinkáztunk. De tudom azt, hogy Moncsi régóta ismeri Emesét, én meg eddig összesen kétszer találkoztam velük. Így aztán úgy döntöttem, kimenőt adok drága feleségemnek. Adélt a babakocsiba ültettem, és hazajöttünk.
Nagyon nyűgös volt már szegény, így egy villámfürdés után ágyba raktam. Még a fogmosás is kimaradt, de nem volt szívem nyúzni Őt.
Szinte abban a másodpercen elaludt, amint leraktam. Én pedig kirámoltam a babakocsiból, elrámoltam a fürdőszobában, és kiültem a teraszra, hogy ezt a blogbejegyzést megírjam.
Most pedig azt hiszem bekapcsolom a tévét, aztán alszom egy jót. Jó éjszakát!
Egy pohár bor, méghozzá a teraszon. Egy szép, nyári vasárnap estén, notebookkal az ölemben.
Ez jut osztályrészül, hogy ismét sikeresen túléltem a hetet, és ebből gyűjtök erőt a következő héthez.
Nem, nem az építkezés miatt. Az építkezést erre az évre befejeztük. Nem is tudom mikor, legalább egy hónapja. De egészen egyszerűen nem volt arra sem időm, hogy ezt a nagyszerű hírt egy posztba foglaljam.
Az építkezés egyébként - leszámítva 3 nap idegeskedést a talajmechanika miatt - egész jó móka. Mondjuk valószínűleg ez annak is köszönhető, hogy megtaláltuk az ideális tervezőt, és találtunk egy remek csapatot a kivitelezésre. A tervezett költségeket azért túlléptük, nagyjából 15 százalékkal. Persze ebben benne van az is, hogy 8 méternyi kéményt egyben kellett megvenni, hiába kellett most belőle mindössze 2,5 méter. Meg persze a talaj összetétele miatt jóval több vas kellett az alapba, mint azt előre gondoltuk, de ezen nem rágódok. Építkezzük biztos alapokra ugyebár. Szóval az építkezést idén ott hagytuk abba, hogy elkészült a földszinti rész alapozása, és a temérdek föld vissza lett töltve az alaptestek közé - néhány szerencsés családtag már láthatta. Nagyon jó, hogy most már egy szintben van, aminek egy szintben kell lennie. Gyakorlatilag a ház alapterülete most egy nagy sík placc. Onnan a föld pedig lejt az utca felé.
Ma egyébként kint voltunk a háznál. Kiszedtünk egy Mégane csomagtartónyi (520 liter) parlagfűnek látszó gazt. Adél pedig addig békésen elhomokozott a leendő szobája előtti részen. Nagyon aranyos volt, meg se nyikkant, mintha tudná, hogy ott nagyon is jó helyen van :)
Na de visszatérve a mindennapokhoz, mostanában sem nagyon jut időm pihenni. Az elmúlt 1-2 hónapban annyi dolgom van, hogy megint elkezdtem naptárat vezetni. Ez leginkább arra jó, hogy ha ránézek, elkeseredjek :), több időm nem lesz tőle. Viszont legalább nem szervezek keresztbe dolgokat, úgyhogy megvan az előnye is.
Mostanában elég sokat dolgozom, bár a legnagyobb projekt a végéhez közeledik. Azért biztosra megyek, gyűröm a marketinget mellette, és augusztusra egy grafikus sráccal közösen akciót tervezünk. Ha az akció sikeres lesz, akkor valószínűleg 1-2 hónapig megint nem lesz időm rá, hogy blogot írjak. Ha nem sikerül, akkor lehet hogy lesz, de valószínűbb hogy újabb marketing megmozdulásokon fogok agyalni. Be kellett látnom, hiába tudunk szakmailag baromi jó dolgokat csinálni a vállalkozásban, ha arról senki nem tud.
Szóval ha van némi üresjárat, akkor lesem a google analytics-et, hogy vajon milyen forgalma volt a sensus.hu-nak, vagy hogy hányadik helyen szerepel az oldal a google-ban az "it szolgáltató" vagy "it szolgáltatás" kifejezésekre. (Jelentem, az "it szolgáltatóra" ma már a 10. helyen volt :)). Hírlevelet tervezek, írok, sales oldalt próbálok összehozni, feliratkozókat próbálok gyűjteni, és még sorolhatnám.
Persze a marketinggel kapcsolatos legnagyobb problémám pont a szakmám. Ugyanis baromi jól meg tudom fogalmazni azt, hogy mit csinálunk, úgy hogy a szakmabelieken kívül rohadtul nem érti meg senki. Ezen kéne változtatni. Egyszerűen nem tudom, hogy az informatikailag laikus cégvezetők hogy beszélnek az informatikáról, a problémáikról, mire keresnek rá a google-ban. Ha ezt tudnám, egy remek támpont lenne a további marketing eszköztár összeállításához. Ha valaki esetleg tud ebben segíteni, akkor nyugodtan kommentelje ide, vagy dobjon egy mailt.
Ezen elfoglaltságaim mellett természetesen még a családra is illene időt szakítani - de sajnálatos módon ez a legnehezebb. A munka fontos, határidős, jajj gyorsan marketingezzünk, hogy legyen lóvé a házhoz... ...közben pedig a család csak várja, hogy apa végre felkeljen a gép mellől, és velük foglalkozzon. Apa pedig mondja, hogy "persze, jövök, csak ezt még be kell fejeznem...", aztán mire észbekap, már alszik a család. Nem jó ez így, nagyon nem jó. Nekem is lazítanom kellene, még mielőtt túlhajtom magam.
Igazából jó lenne vagy 4 hét szabadság, egyben. Elmenni szép, és nyugis helyekre. Mint például Szolovénia, Bovec. Persze szigorúan notebook, és telefon nélkül... Sok-sok évvel ezelőtt voltam ott a szelidi barátokkal, akkor raftingolni. Persze az az út nem a nyugalomról szólt, hanem a buliról. De a hely szépsége, a hegyek már akkor is elkápráztatott mindannyiunkat. Még engem is, aki alapvetően nem annyira szereti a hegyeket.
Emlékszem, mikor utoljára voltunk Dodi-túrán a tiszán. Azt hiszem 2007-ben volt. Az is bulinak indult, és persze jókat is szórakoztunk a barátokkal. De nincs annál jobb érzés, amikor 1 teljes hétig az embert elszaparálják a civilizációtól. A legcivilizáltabb pillanatok azok voltak, amikor bebaktattunk a parttól 2-3 kilométerre lévő falvakba néhány kannával vízért. Vagy esetleg betértünk a helyi kocsmába, hogy egy-egy hideg sört megigyunk. Egyébként pedig 1 hét csend - amiről időközben kiderül, hogy nagyon is zaj. Zúg a folyó, csiripelnek a madarak, ropog a fa a tűzben, él a természet. Csodálatos. A legrosszabb az egészben az volt, amikor utolsó nap egy homokpad helyett egy kempingben szálltunk meg. Ha most odamennék, azt mondanám - csendes kis hely. De akkor, amikor az egyik sátornál egy táskarádió szólt, az étteremben pedig összekoccant két tányér, nagyon zajosnak tűnt a világ.
Az biztos, hogy kellenek ezek a "kikapcsolások". Ilyenkor értjük meg igazán, hogy mi az, ami ténylegesen fontos, és mi az a sok sallang, amiről csak azt hisszük hogy fontos, és ezért háttérbe szorítjuk a valóban értékes dolgainkat. Igen, szükségem lenne egy ilyen kikapcsolódásra. Persze bennem van, hogy mi lenne addig a céggel, Árpi tudná-e egyedül vinni, stb, stb. De legalább leülepedne bennem az a sok kis szemcse, amitől nem látom tisztán a dolgaimat. A sallangokat kidobhatnám, és biztos vagyok benne, hogy új ötleteim is születnének - amelyek tiszta ötletek, és nem a kapkodásról szólnak. És ezért utána egy darabig megint jól tudnék az időmmel gazdálkodni.
Valahol a vállalkozást is ezért akarom annyira nyomni. Induljon be, menjen, legyen néhány ember, akinek oda lehet adni a feladatokat. Én pedig, ha úgy érzem, mehessek el 4 hétre a családommal egy szép helyre. Szép álom, ugye?
Tegnap tartottuk Adél első szülinapját. Hihetetlen, hogy már egy év eltelt a születése óta, és hogy milyen nagy lánnyá cseperedett ennyi idő alatt.
Az ünneplés természetesen családi körben zajlott. 19 ember némileg szűkösen fért el az albérletben, de a körülményekhez képest szerintem egész jól sikerült leültetni a népet. A kiszolgálás azonban nem volt zökkenőmentes, egyszer-kétszer előfordult hogy megfeledkeztem róla, hogy valakinek töltsek, vagy rákérdezzek, hogy van-e még innivaló a poharában.
Igazából 4 szülinapot ünnepeltünk. Adélét, Mónikáét, tesómét és az enyémet. Természetesen ettől függetlenül pici lányom születésnapja volt a lényeg. Kapott is rengeteg ajándékot, nagyon édes volt, ahogy a szoba közepén játszott hol a labdájával, hol a felfújható medencéjével. Néha persze megpihent, ilyenkor felállt az asztal mellett, vett a tálcáról magának sajtos rudat, majd némi morzsálással kísérve elnyammogta.
A nyammogást kipróbálta a fürdőszobában használható puzzlén is, meg az új kislabdáján, így pontos képet kaphattunk a fogai számáról és elhelyezkedéséről.
Természetesen volt külön tortája is, hogy legyen mit széttúrnia. Ennek ellenére nagyon visszafogottan viselkedett, csipegetett a tortából, meg leharapta a marcipánkacsa fejét, de különösebb pusztítást nem végzett.
Volt egy csokor lufi is a nappaliban, amit előző nap rendeltünk. Jól mutatott a kupac színes léggömb, legalábbis egy darabig. Estére elkezdtek a lufik "elfáradni", és egyesével a földre ereszkedtek. Ekkor döntöttem el, hogy kipróbálom amit már ezer éve akartam: héliumot szívni lufiból. Valószínűleg nem volt már elegendő hélium bennük, mert csak kicsit változott el a hangom, de azért mókás dolog volt. Moncsi húgának a barátja jobb lufit foghatott ki (vagy jobban tud tüdőre szívni :)), mindenesetre nála a hangszín változása sokkal markánsabb volt.
Mindent összevetve Adél első születésnapja szerintem remekül sikerült, és a lényeg, hogy Ő is jól érezte magát. Persze este fél kilencre már nagyon elfáradt, így Moncsi megfürdette, és letette aludni.
Ma reggel Adél vidáman ébredt. Ahogy bementem a szobájába, már vigyorgott, és nagyon örült nekem. Átvittem a mi szobánkba, ott szokta elkortyolgatni a reggeli innivalóját. Ivás után Moncsi fel akarta öltöztetni. Lerakta a földre amíg ruhát keresett neki. Adél ezt kihasználta, és villámsebesen megindult a nappali felé - hogy bemásszon a tegnap este ott hagyott kis medencéjébe, és játszhasson az új labdájával.
A medencéből visszanézett rám, mosolygott egy nagyot. Látszott rajta, hogy nagyon boldog. Hát kell ennél több egy apának? :)
Ismét eltelt nagyjából három hét az utolsó blogposzt óta. Ez is azt jelzi, hogy mostanában nem állok túl jól szabadidő tekintetében...
Pedig volt fejlemény az építkezésen... Az első másfél hét mondjuk nem sikerült túl mozgalmasra, elég pepecs munka volt kimérni az alap helyét, illetve összeácsolni a zsaluzatot. Ugyebár nem "kockaház"-ról beszélünk, így gondolom el tudjátok képzelni, hogy mennyi meló az íveket és kis cikkcakkokat kizsaluzni.
Természetesen a zsaluzat közé bekerültek a vasak is, és múlt hét pénteken megérkezett újabb 58 köbméter beton. Délre ígérték a betont, három körül érkezett. Ennek eredményeképpen déltől este hétig az építkezésen voltam én is. Ennyi idő kellett, hogy a rengeteg beton bekerüljön az alapba.
Aztán hétvégén kánikula volt, úgyhogy gyakorlatilag két óránként mentem betont locsolni. A történethez hozzá tartozik az is, hogy például a szombati nap során többször volt dörgés és villámlás, azonban nem hogy eső nem esett a háznál, de még csak a napot sem takarták el a felhők. A szomszéd települések viszont jócskán kaptak az égi áldásból.
Hétfőn folytatódott a munka. A zsaluzatot elbontották, az alapot pedig - ahol kell - zsalukő fallal hozták fel padlószintre a munkások. Ami hátra van még, az a pincefalak védőszigetelésének a felrakása, valamint a föld visszatöltése és tömörítése az alaptestek közé.
Utána szünet következik, pihenés, erőgyűjtés... És utána egy darabig ismét nem a házról fog szólni ez a blog.
...legalábbis a pincében. Múlt hét végére elkészültek az emberek a födémszerkezet vasalásával, pénteken pedig megérkezett újabb 17 köbméter beton.
Üröm az örömben, hogy váratlanul szabadságot kellett kivennem, illetve hogy a hétvége is kicsit keresztül lett húzva. Miközben öntötték be a betont, Imre, a "kivitelező" megkérdezte tőlem:
Szabolcs, ugye lesz itt valaki ma, meg hétvégén, hogy locsolja a betont?
Lett... Telefonáltam a munkahelyre, hogy bizony szabadságra van szükségem, mert a födém úgy kívánja. Szerencsére nem volt belőle gond, jó fej a főnökség, megértik az ilyet. Ők is építkeztek, tudják hogy miről van szó.
Az első locsolásra délután 3 óra magasságában került sor. Igen érdekes tapasztalás volt, hogy a betonra, amit délelőtt öntöttek be, már rá lehett - és rá is kellett állni. Pénteken még egyszer locsoltam, este 6 körül.
Szombaton legalább hatszor kellett locsolni, vasárnap az esős idő miatt kicsit pihenhettem, elég volt egyetlen egyszer, délután 3 körül megáztatni a betont.
Az idénre tervezett rész tulajdonképpen ezzel készen is van. Amíg tudunk, megyünk tovább. Következő - és valószínűleg végső - állomás az idei évben a földszinti rész alapozása. Persze még át kell számolgatni az önerőt, anyagszügségletet és egyebeket, hogy ne legyen gond a finanszírozással.
Elég régen (10 napja) nem számoltam be az építkezés állásáról (sem). Mentségemre szóljon, hogy erőteljesen elhavazódtam, ráadásul közben Húsvét is volt, így három napig nem igazán foglalkoztam a netes jelenlétemmel.
Ez itt tehát a hiánypótlás helye. Jelentem, a pinceszint falai 230cm magasságban állnak. Az eddigi munkálatokhoz képest villámgyors volt a változás, szinte minden nap elképedtem azon, hogy miként alakul a ház. Csináltam elég sok fényképet időközben, eleinte arra gondoltam, hogy majd itt közzéteszem, de most már úgy látom, túl sok lenne a kép.
Így hát arra a következtetésre jutottam, hogy most kiteszem ide a tegnap esti állapotról készült képeket, aztán majd egyszer - ha időm lesz rá - akkor az összes képet összefűzöm valamiféle videóba. Ez mondjuk nem lesz egyszerű, hiszen nincs a helyszínen rögzített kamera, így vagy sokat kell majd küzdenem, hogy élvezhető legyen az eredmény, vagy pedig egy egyszerű slideshow lesz az egészből, amin azért látszik, hogy miként épült a ház.
Az elmúlt 10 nap eseményeiről nyugodt szívvel állíthatom, hogy stresszmentes volt a korábbi időszakhoz képest. A fal szinte magától nőtt, nem jöttek közbe váratlan problémák, és ezek miatt nem nőttek a költségek sem.
Végre valahára, elkészült a pinceszint alapja. Volt egy-két álmatlan éjszakám a talaj minősége miatt, és a költségek is megszaladtak a extra földmunka és plusz vasak miatt, de ezek ellenére egyáltalán nem vagyok ideges, vagy szomorú.
Ez az alap már fix, erre jöhet a zsalukő falazat. Esetleges nagy szívás még a földszinti rész alapjánál lehet, de bízom benne, hogy a tapasztalatok alapján ott már nem kell kétszeres földmunkát végezni.
Na de térjünk vissza a pinceszintre. Múlt hét szerdán készült el teljesen a zsaluzat, csütörtökön pedig érkezett a beton. Ebbe a részbe 32 köbméter betont sikerült bepumpálni. Meg még két talicskányit, mert a 32 köbméter éppen nem volt elég.
Péntektől ma reggelig volt ideje a betonnak, hogy megkössön. Igazából elég sok időt kapott, köszönhetően a hétvégének. C20-as beton került az alapba, ami a kőműves elmondása szerint néhány óra alatt olyan szinten megköt, hogy nyugodtan lehet rajta járni.
Ma reggel az emberek folytatták a munkát. Lekerült a zsaluzat, és felkerült a szigetelő réteg. Közben egy Bobcat szépen visszatöltött egy csomó földet. Így egyrészt nem fog luk tátongani az alapok között, másrészt pedig végre lett annyi hely, hogy néhány raklapnyi áru elférjen a placcon.
Mert hogy a hely kelleni fog. Holnaptól naponta több raklap áru érkezik - főként zsalukő. Épülhet a falazat, bár tartok tőle, hogy újabb technikai szünetet kell majd tartanunk a kémény miatt. A helyi szabályozás szerint ugyanis az összelegózható kéményt csak olyan ember rakhatja össze, akinek van róla tanúsítványa... Kémény lobby, kicsit hasonlít az ELMŰ-re. Ma beszéltem egy ilyen emberkével, legjobb esetben is jövő hétre ígérte a kéményt. Bízom benne hogy tud pontos méreteket mondani, a kőműves pedig a méretek alapján ki tudja hagyni a megfelelő helyet.
Végezetül beszúrok egy animációt, amin látszik, hogy milyen változáson ment át az építési terület az elmúlt pár napban.
Az alábbi képet ma reggel készítettem. Lassan helyükre kerülnek a vasak, holnap délre pedig érkezik a beton. Így valószínű, hogy ez az utolsó kép, amin még látszik, hogy mennyi vas is lesz az alapban.
Holnap a betonnal együtt megérkezik az első nagy kiadás is. Persze eddig is sok pénz ment bele az építkezésbe, csak apránként. A holnap érkező beton félmilliós tétel, így messze felülmúlja az eddigi rekorder vasakat, amelyek kétszer 125 000 forintba kerültek.
Igen, tudom, még mielőtt a nagy motorosok elvágják a torkomat. Nekem nem motorom, hanem robogóm van. Én mégis valahogy motornak hívom.
Múlt héten vittem el a kicsikét a 4000 kilométeres szervízre, majd utána kimotoroztam vele az albérlethez. Elég gyorsan le tudtam vonni azt a következtetést, hogy bár a Szigetszentmiklós - Aquinqumi - sik terepes - viszonylatban elegendő volt a kis 50 ccm-es robogó, Az Aquincum - Piliscsaba etap már nem fekszik neki teljesen.
Mondhatjuk hogy, félig fekszik neki. Csabáról Budapest irányába vígan pöfög, lejtőn lefele, hátszéllel. Hazafele viszont általában szembeszél van, és szinte végig emelkedik az út.
Tegnap mondjuk szerencsém volt, be tudtam állni egy kamion mögé szélárnyékba, így 60-65 közti tempóval másztuk meg együtt az emelkedőket. Kamion nélkül viszont 40-50 km/órás csúcssebességet lehet elérni ezeken a szakaszokon, ami igazán félelmetes abban az esetben, ha egy 45-tel robogó kamion előzi az embert az amúgy szűk úton.
Így aztán megfordult a fejemben, hogy a pici robogómat esetleg érdemes lenne becserélni egy kicsid idősebb 125-ösre. Viszont ahhoz már jogosítvány kell. Megszűnne viszont a vánszorgás és rettegés.
Vagy ott van az illegális megoldás, amelyben 125-ös motorral jár az ember rendszám nélkül, mintha 50-es lenne. Csak hogy én vagyon olyan hülye becsületes, hogy nem nagyon mernék így mászkálni.
Egyelőre mindenesetre kivárok, hátha rendszeresíteni tudom a szélárnyékos megoldást...
Ma reggel folytatódott az építkezés. Múlt hét pénteken hívott a talajmechanikus szakember, hogy megvizsgálták a talajmintákat, és bár eléggé változatos az összetétel, egészen biztos, hogy nem feltöltésről van szó.
A talaj változatossága miatt azonban ajánlatos jobban bevasalni az alapot. Így aztán megrendeltem a szükséges, 16-os vasakat, amit az emberek elkezdtek bekötni a meglévő 14-es vasak közé. Ez az egész dolog 120 ezer forint extra kiadást okozott, ami ugyebár nagyságrendekkel kevesebb, mintha utólag derül ki valami gubanc.
Ha jól mennek a dolgok, és az időjárás is úgy engedi, akkor várhatóan még ezen a héten elkészülhet a sávalap betonozása.
Ma reggel - ahogy minden nap - az építkezésen kezdtem. Nyolc óra után értem ki, az emberek már javában dolgoztak. Tegnap elég szépen haladtak a zsaluzattal, úgyhogy elvileg - hangsúlyozom ELVILEG pénteken jöhetne a beton.
GYAKORLATILAG viszont nem lesz pénteken betonozás. Mégpedig azért, mert ezt a döntést hoztam. Annyira homokos a talaj ugyanis, hogy félek tőle, hogy feltöltött területre építkezünk. Ha feltöltött terület, akkor sem nagy gáz, elvileg jobban be kell vasalni az alapot, és mehet a móka. Viszont jó lenne tudni, hogy mégis mivel állunk szemben. Így aztán holnap 2-3 zacskó földet elviszek egy szakértőhöz, aki majd megszakérti, hogy jó-e a talaj nekünk. Elvileg a homokos talaj még jó is lehet, de azért látnia kell, hogy megmondhassa: feltöltött terület, vagy sem.
Amennyiben feltöltött terület, és rosszak a paraméterek, akkor talajmechanikai vizsgálatot célszerű kérni, aminek során feltérképezik a terület összetételét. Legrosszabb esetben alapozási tervet kell csinálni.
Egy biztos, az alapon nem fogunk spórolni. Inkább menjen bele több pénz, de legyen atombiztos.
A nap jó híre, hogy végre van víz a telken belül. Elkészült a vízóraakna, és használható a kerticsap is.
Nem is olyan régen még úgy festett az építési terület, ahogyan a kis képen látható. Sávalap szinte teljesen kiásva, mehetne bele a vas, meg a beton.
Amire viszont nem számítottunk, hogy a hegyoldalban olyannyira homokos a talaj, hogy simán fel lehetne használni a homokot majd az építkezéshez. Ennek a hátránya viszont az, hogy a az alap egyfolytában beomlik, beszakad. Nem garantálható hogy nem betonozás közben fog beszakadni, ezzel tönkretéve az egészet.
Így aztán ma délelőtt a munkagép elkezdte szépen visszatemetni a sávalap egyik részét, hogy ott egy rámpát képezve le tudjon menni, és az egész pinceszintet leszedni az alap aljáig. Utána megint ki kell mérni a főbb pontokat, és zsaluzatot kell ácsolni, hogy abba mehessen majd a beton. Ha a beton bent lesz, lehet visszatölteni a földet (homokot), az üresen maradt lukakba.
Ez egyrész csúszásszal jár, de ez annyira nem izgat, hiszen az idei tervben csak a pinceszint szerepel, az pedig vígan bele kell hogy férjen. Ami jobban aggaszt, hogy a gépet fizetni kell, az embereknek több munka, szóval összességében megemeli a költségeket. Tény, hogy a talaj lazasága miatt a földmunka valószínűleg nem fog így sem többe kerülni, mint amennyivel kalkuláltunk, és a homok miatt elhagyható lesz a kavicsfeltöltés is, de a zsaluzást nem ússzuk meg.
Igazából akkor tudok majd számvetést csinálni, ha készen lesz a betonozás. Addig is anyáznék persze erőteljesen, de nincs sok értelme. A talaj itt ilyen, ez van. Ez nem a gép, és nem a kőművesek hibája.
Költözni jó. Legalábbis azután, hogy az ember minden cuccát átvitte egyik helyről a másikra, aztán néhány hét elteltével a dobozok szépen kirürültek, és minden a helyére került.
Költözni rossz. Mert az ember amúgy is zsúfolt napjai még tovább szűkülnek, és a rámoláson kívül az utazás is sok időt elvesz, főleg, ha a két lakóhely között több, mint 50km a távolság.
Nos, mi még a rossz részénél tartunk a dolognak. Bár a nehezén már túlvagyunk, a cuccaink nagyrésze az új lakásban van, így most már csak a dobozokat kell kerülgetni és kirámolni. Meg persze jönnek a napi gondok, mint például hogy melyik dobozban lehet a borotvám, vagy honnan a francból túrjak elő egy tiszta gatyát.
De ugyanakkor már élvezzük is az albérlet előnyeit. Például azt, hogy csaknem 70 négyzetméteren garázdálkodhatunk, és élhetjük a saját kis életünket - ahogy végre anyósomék is élhetik a sajátjukat. A legjobb az egész albérletben pedig az, hogy két kilométerre van az építkezéstől, így rengeteg időt, és benzinpénzt lehet megspórolni. Meg kell hagyni, eleinte a gutaütés kerülgetett, mikor belegondoltam, hogy mennyi pénzt "dobunk ki az ablakon" majd minden hónapban. Aztán ahogy elkezdődtek a földmunkák, és egyre többet kellett meló előtt Szigetszentmiklósról a telekhez menni, majd onnan dolgozni, egészen más szemszögből kezdtem látni a dolgot.
Amíg Szigetszentmiklóson laktunk, reggel fél hétkor keltem, hétkor indultam, hogy nyolc órára a teleknél várhassam a gépeket, embereket. Most fél nyolckor még nyújtózhatok egyet, elég 7:55-kor elindulnom, még így is 8 előtt érkezem. Meg persze így naponta akár kétszer is kimehetek megnézni a dolgok állását (reggel eligazítás, este csekkolás).
Az időspóroláson túl a lelkemnek is valahogy jót tesz, hogy közel vagyunk leendő házunkhoz. Már két nap után is úgy érzem, hogy "hazaérkezek" meló után. És persze az is csodaszép, amikor reggel a hegyek között úsznak a felhők, vagy éppen mikor este az égre emeli tekintetét az ember.
Ha volt is bennem kétség, hogy a házunk majd "mindentől messze lesz", hát most végképp eloszlott. Már nem akarok közel lenni semmihez. Egyszerűen csak OTT akarok lenni.
